16

Remember34

A Blois felé vivő országúton, alig félóra járásra a várostól, egy vágtató lovas találkozott szembe a két utassal, és bármennyire sietett is, ellovagolva mellettük, megemelte kalapját. A király alig fordított figyelmet a fiatal lovasra, egy huszonnégy-huszonöt év körüli ifjú emberre, aki lova hátán minduntalan visszafordult, és barátságosan integetett egy férfinak, aki ott állt egy szép fehér és piros, vagyis kőből és téglából épült palatetős ház vasrácsa előtt, annak az útnak a bal oldalán, amelyen Károly király lovagolt.

Az az ember, aki a vasrács mellett állt, magas és sovány, fehér hajú öregember volt. A fiatalember barátságos integetésére gyöngéd és búcsúzó integetéssel felelt, mintha az ifjúnak apja volna. A fiatalember végül is eltűnt a gyönyörű fák szegélyezte út kanyarulatában, az öreg pedig éppen be akart menni a házba, amikor a két utas a ház vaskerítése elé ért, magára vonva figyelmét.

A király, amint mondtuk, búsan, lehorgasztott fejjel, karját bágyadtan leengedve ült lován, és paripája kénye-kedvére bízta magát; Parry pedig levette kalapját, hogy annál jobban élvezhesse a langyos napsütést, és figyelmesen tekingetett az úton jobbra-balra. Pillantása hirtelen találkozott a rácsnál álldogáló öregember tekintetével; megpillantva a két lovast, az aggastyán felkiáltott meglepetésében, és egy lépést tett feléjük.

Pillantása Parryról nyomban a királyra esett, és ott megpihent egy pillanatra. Bármi röpke volt is a vizsgálódás, eredménye azonnal megmutatkozott a magas öregember arcvonásain, mert alighogy felismerte a fiatalabbik utast - és azt kell mondanunk, hogy felismerte, mással nem magyarázható, ami ezután történt -, mert alighogy felismerte a fiatalabbik utast, mindenekelőtt tiszteletteljes meglepetéssel csapta össze két kezét, aztán megemelte kalapját, és olyan mélyen meghajolt, hogy közben szinte letérdelt.

Bármennyire elmerült is gondolataiba a király, ez a mély meghajlás rögtön fölkeltette figyelmét. Megállította lovát, és Parryhoz fordult:

- Istenem! Parry, ki ez az ember, aki így üdvözöl minket? Netán ismer engem?

Parry egészen izgatottan, egészen sápadtan ügetett a kerítéshez.

- Ó! Felség - mondta, és hirtelen megállt, öt vagy hat lépésnyire az öregembertől, aki még mindig térdelt -, felség, nem is tudom, hová legyek meglepetésemben, mert úgy rémlik, hogy felismerem ezt a derék embert. Úgy van, ez csak ő lehet. Megengedi felséged, hogy megszólítsam?

- Hogyne.

- Csak nem maga az, Grimaud úr? - kérdezte Parry.

- Én bizony - felelte a magas öregember felegyenesedve, de azért megőrizte tiszteletteljes tartását.

- Felséges uram - szólt akkor Parry -, nem tévedtem, ez az ember La Fère gróf szolgája. La Fère gróf pedig, ha felséged emlékszik még rá, az a derék nemesember, akiről annyit beszél­tem felségednek, hogy nem feledkezett el róla; emlékének ott kellett maradnia nemcsak agyában, hanem szívében is.

- Aki ott állt édesapám mellett végső perceiben? - kérdezte Károly, és szemmel láthatólag megremegett az emlékre.

- Ő az, felség.

- Ó, jaj! - mondta Károly.

Azután Grimaud-hoz fordult, akinek élénk és értelmes szeme mintha a gondolatát fürkészte volna.

- Barátom - kérdezte Károly -, ura, La Fère gróf tán itt lakik a közelben?

- Itt - felelte Grimaud, és ujjával hátrabökött a fehér és piros ház vasrácsa felé.

- Idehaza van-e éppen La Fère gróf?

- Hátul, a gesztenyefák alatt.

- Parry - mondta a király -, nem akarom elmulasztani ezt a szívemnek oly becses alkalmat, hogy köszönetet mondjak a nemesúrnak, akinek királyi házunk annyi hálával tartozik oda­adásáért és nemeslelkűségéért. Kérem, barátom, tartsa a lovamat.

És a király odadobta a gyeplőt Grimaud kezébe, aztán indult egyedül Athoshoz, mintha egyenrangú emberhez menne látogatóba. Grimaud rövid, de pontos magyarázata jól vezette; hátrament a gesztenyefák felé, bal keze felől hagyta a házat, és egyenesen a gesztenyefasor felé irányította lépéseit. A gesztenyefákra könnyen rátalált; a többi fa fölé magasodó hatalmas fák zöld lombja tele volt virággal.

A fasorban, amelynek útját napfényes és árnyékos négyszögek tarkították, aszerint, hogy a lombsátor sűrűbb vagy gyérebb levélzetet borított-e fölébe, a fiatal király észrevett egy nemesembert, aki hátán összekulcsolt kezekkel sétált, és szemmel láthatólag csöndes szemlélődésbe merült. II. Károly alighanem többször elmondatta magának, milyen is volt az a nemes, mert most habozás nélkül feléje sietett. A király lépéseinek zajára La Fère gróf felkapta fejét, és amikor megpillantotta az előkelő, nemes fellépésű ismeretlent, aki feléje igyekezett, megemelte kalapját, és várakozott. Néhány lépésnyire tőle II. Károly állt meg kalappal a kezében. Aztán, mintegy La Fère gróf néma kérdésére, így felelt:

- Gróf úr, azért jöttem, hogy kötelességemet teljesítsem. Már régóta tartozom mélységes hálám kifejezésével. II. Károly vagyok, Stuart Károly fia; apám Anglia királya volt, és a vérpadon fejezte be életét.

A nagy név hallatára borzongás futott át Athos erein; de látva, hogy a fiatal király fedetlen fővel áll előtte, és kezét nyújtja feléje, két nagy könnycsepp zavarta meg világos szemének égszínkékjét.

Tiszteletteljesen meghajolt; hanem a király megszorította a kezét.

- Láthatja, milyen szerencsétlen vagyok, gróf úr: a véletlennek kellett közbeszólnia, hogy idetaláljak. Sajnos, ahelyett, hogy körülöttem volnának mindazok, akiket szeretek és becsülök, arra vagyok kárhoztatva, hogy csak lelkemben tisztelhessem őket, és csupán emlékezetem őrizheti nevüket; és ha a szolgája meg nem ismeri az én szolgámat, bizony elmegyek háza előtt, mint valami idegené előtt.

- Hát bizony igaz - szólt Athos, így felelve a király mondatának első felére, és mélyen meg­hajolva a második fele után -, már az igaz, hogy felséged igen rossz napokat látott.

- És sajnos, a legrosszabbak talán még csak ezután következnek - felelte Károly.

- Felség, reméljük a legjobbat!

- Ó, gróf úr - szólt Károly a fejét rázva -, tegnap estig reméltem, és mint jó keresztény reméltem, esküszöm rá.

Athos kérdő tekintettel nézett a királyra.

- Ó, a történetet nem nehéz elmesélni: száműztek, kifosztottak, megvetettek, mégis elhatároztam, hogy bármily nehezemre esik is, még egyszer és utoljára szerencsét próbálok. Nincs-e odafönn megírva, hogy családunkra minden szerencse és minden szerencsétlenség örökösen Franciaországból árad? Tudja, hogy ez nem üres beszéd, gróf úr, hiszen ott volt ama franciák között, akik kitartottak szerencsétlen apám mellett a csata napjaiban, és később halála napján a vérpadon.

- Felség - szólt Athos szerényen -, nem egyedül voltam ott, társaimmal együtt mindent megtettünk, ami ilyen körülmények közt kötelessége a nemesembernek. Ennyi az egész. De felséged megtisztel azzal, hogy elbeszéli történetét...

- Igaz! Tehát volt egy pártfogóm... Bocsásson meg, hogy habozom elmondani, de egy Stuart számára, és megértheti, hiszen oly megértő lélek, gróf úr, nehéz kimondani a szót: “párt­fogóm”, szóval volt egy pártfogóm: az unokafivérem, a hollandiai stathouder,35 csakhogy Franciaország közbelépése, vagy legalábbis jóváhagyása nélkül a stathouder nem kezdemé­nyezhet semmit. Én tehát eljöttem Franciaország királyához, hogy jóváhagyását megnyerjem, de a király elutasított.

- A király elutasította felségedet?!

- Ó, nem a király: igazságot kell szolgáltatnom fivéremnek, Lajosnak: Mazarin úr utasított el.

Athos az ajkába harapott.

- Most talán azt gondolja magában, gróf úr, hogy Mazarintól nem is várhattam egyebet - mondta a király, észrevéve ezt.

- Csakugyan így gondoltam, felség - szólt tiszteletteljesen a gróf. - Tudom, milyen hosszú a keze a taljánnak.

- Én tehát elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, és megtudom, mi lesz végképp a sorsom. Azt mondtam Lajos fivéremnek, hogy nem akarom bajba hozni se Franciaországot, se Hollandiát, és ezért magam próbálom meg a szerencsét, mint ahogy már tettem, csak adjon segítségemre kétszáz nemesembert, vagy adjon kölcsön egymilliót.

- És a felelet, felség?

- Hát, uram, ebben a pillanatban valami egészen különös dolgot érzek: a kétségbeesett ember elégtételét. Egyes lelkek, és úgy látom, az én lelkem is ilyen, valami szomorú elégtételt kapnak abban a bizonyosságban, hogy minden elveszett, és ütött a végső bukás órája.

- Ó, remélem, felség - szólt Athos -, hogy még nem jutott el ehhez a szélsőséges gondolathoz.

- Ha így beszél, gróf úr, ha újra akarja éltetni szívemben a reményt, akkor bizonyára nem fogta fel a horderejét annak, amit az imént mondtam. Gróf úr, én elmentem Blois-ba, hogy Lajos fivéremtől alamizsnaként egymilliót kérjek, abban a reményben, hogy ezzel helyreállíthatom trónomat, és Lajos fivérem elutasított. Amint látja, mindennek vége.

- Megengedi felséged, hogy ellentmondjak?

- Lehetséges, gróf, hogy valami nehézfejű embernek tart, aki nem látja át a helyzetét?

- Felség, többször tapasztaltam már, hogy a legreménytelenebb helyzetekben villámként csap le a szerencsés fordulat.

- Köszönöm, gróf. Jólesik olyan szívre találni, mint a magáé, akik annyira bíznak Istenben és a királyság eszméjében, hogy sohase esnek kétségbe a királyok szerencsétlenségén, bármily mélységes legyen is. Szavai, gróf úr, sajnos, olyanok, mint azok az orvosságok, amelyeket biztosaknak neveznek, és amelyek csak a gyógyítható sebeket gyógyítják, de tehetetlenek a halállal szemben. Köszönöm, hogy oly állhatatosan akar vigasztalni, gróf úr. Köszönöm, hogy oly jó volt apámhoz, de ami engem illet, tudom, mihez tartsam magam. Semmi sem menthet meg többé. És lássa, barátom, annyira erős bennem ez a meggyőződés, hogy nekivágtam számkivetésem útjának az én jó öreg Parrymmal együtt. Visszatérek Hollandiába, a felajánlott remetei magányba, ott élem le kínzó fájdalmam napjait. Ott, higgye meg, gróf, nemsokára mindennek vége lesz, ott gyorsan jön majd értem a halál, hiszen oly sokszor hívja őt ez a test, amelyet marcangol a lélek, az égbe vágyó lélek.

- De hiszen felségednek anyja, nővére, fivérei vannak, felséged a család feje, tehát hosszú életért kell imádkoznia Istenhez, nem pedig gyors halálért. Felséged száműzve van, menekül, de azért megvannak a maga jogai, felségednek harcot, ezer veszélyt kell áhítania, nem pedig az örök nyugalmat.

- Gróf - mondta II. Károly kimondhatatlanul szomorú mosollyal -, hallott-e valaha is olyasmiről, hogy egy trónjavesztett király visszaszerezte volna királyságát egy olyan öreg szolga segítségével, mint Parry, és háromszáz tallérral a zsebében.

- Ilyesmiről nem hallottam, felség, de arról már többször is, hogy egy király, akit trónjától megfosztottak, visszaszerezte királyságát erős akarattal, kitartással, barátai segítségével és egymillió frankkal, amelyet ügyesen forgatott.

- Tehát mégse értett meg? Hiszen ezt a milliót kértem kölcsön Lajos fivéremtől, és ő elutasított.

- Felség - szólt Athos -, kegyeskedne-e még néhány percnyi figyelmet szánni arra, amit mondandó vagyok?

II. Károly merőn Athosra szögezte szemét.

- Szívesen, uram.

- Akkor megmutatom az utat felségednek - szólt a gróf, és indult a háza felé.

A királyt dolgozószobájába vezette és leültette.

- Felséged az imént azt mondta, hogy Anglia mai helyzetében egymillióval vissza tudná szerezni trónját.

- Vagy legalábbis megkísérelném, és ha nem sikerül, királyhoz méltón halnék meg.

- Akkor, felség, legyen kegyes ígéretéhez képest figyelmesen meghallgatni, amit még mondani szeretnék.

Károly beleegyezőleg bólintott. Athos egyenesen az ajtóhoz ment, megnézte, nem hallgatózik-e valaki a közelben, kulcsra zárta az ajtót, és visszajött a királyhoz.

- Felség - szólt -, kegyeskedett emlékezni rá, hogy ott voltam a nemes lelkű és nagyon szerencsétlen I. Károly király mellett, amikor hóhérai a Saint-James palotából a Whitehallba vezették.

- Hogyne emlékezném, és mindig emlékezni is fogok rá!

- Felséges uram, szomorú történet ez a király fia számára, és bizonyára sokszor elmondatta magának, nekem mégis most el kell mondanom az egészet újra, s egyetlen részletét sem mellőzhetem el.

- Beszéljen, kérem.

- Midőn felséged királyi atyja fellépett a vérpadra, pontosabban: szobájából az ablaka előtt felállított vérpadra lépett, minden elő volt készítve megmentéséhez: a hóhér eltüntetve, szobája padlójába lyuk vágva, jómagam pedig éppen a gyászos építmény alatt tartózkodtam, amikor deszkái megreccsentek léptei alatt.

- Parry elbeszélte nekem ezeket a szörnyű részleteket.

- Csakhogy van valami, amit ő sem mondhatott el felségednek, mert csak Isten, felséges atyja és én voltunk tanúi, s még legjobb barátaimnak sem tettem róla említést: “Távolodj el tőlem - mondta a királyi vértanú az álarcos hóhérnak -, csak egy pillanatig tart, és tudom, hogy a tied vagyok, de csak akkor sújts le rám, amikor intek! Nyugodtan akarom elvégezni imádsá­gomat.”

- Bocsásson meg, kérem - vetette közbe II. Károly holtsápadtan -, de mivel a szomorú eseménynek annyi sok részletét ismeri, oly részleteket is, amelyekről senki sem tud, amint az imént említette, nem tudná-e megmondani nekem annak az ördögi bakónak, annak a gyáva gaz­embernek a nevét, aki álarc mögé rejtette arcát, hogy büntetlenül meggyilkolhassa királyát?

Athos könnyedén elsápadt.

- A nevét? - szólt. - Tudom a nevét, de nem mondhatom meg.

- És mi lett belőle?... Mert Angliában senki se tudja további sorsát.

- Meghalt.

- De remélem, nem ágyban halt meg, nem nyugodt és szelíd halállal, nem a becsületes emberek halálával halt meg.

- Erőszakos halállal halt meg egy rettenetes éjszakán, az emberek haragja és Isten vihara közepette. Teste, amelyet tőr döfött át, az óceán mélyére süllyedt. Isten bocsásson meg gyilkosának!

- Jó, menjünk tovább - szólt II. Károly, látva, hogy a gróf nem kíván ennél többet mondani.

- Anglia királya, miután úgy szólt a hóhérhoz, ahogyan említettem, még hozzátette: “Tehát csak akkor sújts le rám, bakó, érted-e, amikor karomat feléd nyújtom, és azt mondom: Remember!”

- Csakugyan - felelte Károly tompa hangon -, tudom, hogy ez volt szerencsétlen atyám utolsó szava. De miért mondta ezt, és kinek?

- Annak a francia nemesnek, aki a vérpad alatt volt elrejtőzve.

- Tehát önnek, gróf úr?

- Nekem, felség, és most is a fülemben cseng még minden egyes szava, amely a vérpad fekete lepellel borított deszkáin át jutott el hozzám: “La Fère gróf - mondta a király -, itt van-e?” - “Igen, felség” - feleltem. Ekkor a király előrehajolt.

II. Károly maga is, izgalmában remegve, fájdalomtól marcangolva hajolt Athos felé, hogy szívébe fogadja a gróf szavait. Feje szinte érintette Athosét.

- A király tehát - folytatta a gróf - lehajolt. “La Fère gróf - szólt -, nem menthettél meg. Így volt megírva. És még ha szentségtörést követnék is el, ezt mondanám neked! Igen, szóltam az emberekhez, szólottam Istenhez, hozzád beszélek utolsónak. Olyan ügyért küzdve, amelyet szentnek hittem, elvesztettem atyáim trónusát, és elherdáltam gyermekeim örökségét.”

II. Károly kezével eltakarta arcát, és égő könny csurrant ki fehér, sovány ujjai közül.

- “Egymillió aranyam maradt - folytatta a király -, a newcastle-i vár pincéjében ástam el, a város elhagyásának pillanatában.”

Károly oly szomorú fájdalommal kapta fel a fejét ezekre a szavakra, hogy mindenkit könnyekre fakasztott volna, aki ismeri ennek a szerencsétlen királynak a sorsát.

- Egymillió! - mormogta. - Ó, gróf!

- “E pénz létezéséről csak neked van tudomásod. Akkor folyamodj hozzá, mikor úgy ítéled, itt az ideje legidősebb fiam hasznára fordítanod. Most pedig, La Fère gróf, mondj búcsút nekem! - Isten vele, Isten vele, felség!” - kiáltottam.

II. Károly fölemelkedett, és izzó homlokát az ablak üvegéhez támasztotta.

- És akkor történt - folytatta Athos -, hogy a király kimondta a szót: remember, és nekem mondta. Amint látja felséged, valóban emlékezem.

Károly nem tudta felindulását palástolni, és Athos látta, hogy válla görcsösen megremeg. Hallotta szívet tépő zokogását. Elhallgatott, mert őt magát is fojtogatni kezdték e keserű emlékek, amelyeknek áradatát a fiatal királyra zúdította.

II. Károly rettenetes erőfeszítéssel úrrá lett érzelmein, elment az ablaktól, visszafojtotta zokogását, és visszaült Athos mellé.

- Felség - mondta a gróf -, mind a mai napig azt hittem, nem ütött még az órája, hogy felhasználjam ezt a végső pénzforrást, de minthogy állandóan szemmel tartom Angliát, tudtam, hogy nincs már messze az idő. A napokban akartam tudakozódni felőle, hogy hol tartózkodik felséged, és fel akartam keresni. De felséged most maga jött el hozzám: ez Isten ujja, felség.

- Gróf úr - felelte Károly, az izgalomtól még fojtott hangon -, úgy jelent meg előttem, mint Isten angyala, mint megmentőm, akit apám küldött sírjából. De higgye meg, tíz esztendő óta polgárháborúk dúlnak hazámban, felfordulás az emberek között, és feltúrva a föld. Hazám földjében föltehetően éppannyira nincsenek már ott az én aranyaim, mint alattvalóim szívében az irántam való szeretet.

- Felség, a millió rejtekhelyét csak én ismerem, és rajtam kívül senki más nem fedezhette fel, ebben biztos vagyok. Egyébként teljesen lerombolták-e a newcastle-i kastélyt? Vajon kő kövön nem maradt-e belőle, lebontottak-e mindent az utolsó tégláig?

- Nem, a kastély ma is áll, de pillanatnyilag Monk tábornok székel benne. Tehát az egyetlen hely, ahonnan segítséget remélhetnék, ellenségeim kezében van.

- Monk tábornok nem fedezhette fel a szóban forgó kincset, felség.

- Ez igaz, de vajon odamenjek-e és kiszolgáltassam-e magam Monknak, azért, hogy vissza­szerezzem a kincset? Amint láthatja, gróf, itt mégiscsak a végzet az úr, mert mindig földhöz sújt, valahányszor remény támad a szívemben. Mit is kezdhetnék egyedül, egyetlen szol­gámmal, Parryval, kit már Monk egyszer el is űzött? Nem, nem, gróf, meg kell hajolnunk a végső csapás előtt.

- Amit felséged nem tehet meg, amire Parry nem vállalkozhatik, vajon nem tudnám-e én magam keresztülvinni?

- Ön, gróf? Hát elmenne Newcastle-ba?

- Ha felséged beleegyezik, odautazom - felelte Athos, és meghajolt.

- Hiszen olyan boldog itthon!

- Sohase vagyok boldog, felség, amíg van valami teljesítetlen feladatom, márpedig szent kötelességem, hogy őrködjem felséged vagyona fölött, és magasztos célra fordítsam pénzét. Ha tehát felséged megengedi, együtt utazunk.

- Ó, uram - mondta a király, és megfeledkezvén minden királyi etikettről, Athos nyakába borult -, itt a bizonyság, hogy van Isten az égben, és hogy ez az Isten néha követeket küld az olyan szerencsétlen emberekhez, akiket földre sújtott a kétségbeesés.

Athos meghatottan, mély tisztelettel köszönte meg az ifjú király szavait, és az ablakhoz lépett.

- Grimaud - kiáltotta -, a lovaimat!

- Hogyan? Máris? - kérdezte a király. - Ó, gróf úr, igazán csodálatos ember!

- Felség - felelte Athos -, semmi fontosabbat és sürgősebbet nem ismerek, mint felséged szolgálatát. Különben is - fűzte hozzá mosolyogva - régi szokás ez nálam, hiszen szolgáltam már felséged királyné nagynénjét36 és felséged királyi apját. Miért éppen most tennék le róla, amikor felségedről van szó?

- Micsoda igaz ember! - sóhajtott a király, majd egy pillanatig elgondolkodott, és így folytatta:

- Nem, nem, mégse tehetem ki ily sok nélkülözésnek. Nincs semmim, amivel megjutal­mazhatnám odaadó szolgálatát.

- Ugyan - nevetett Athos -, felséged gúnyolódik, hiszen van egymilliója. Ha én csak felényi vagyonnal rendelkezném, már kiállítottam volna egy ezredet. De hála Istennek, van még néhány tekercs aranyom és egypár családi gyémántom. Remélem, felséged kegyesen meg­osztja ezt a pénzt alázatos szolgájával.

- Igaz jóbarátjával. Elfogadom, gróf, de azzal a feltétellel, hogy ez a jóbarátom később majd szintén osztozkodik velem.

- Felség - mondta Athos, aki kinyitott egy ládikót, és aranyat és ékszert vett ki belőle -, nézze csak, milyen gazdagok vagyunk. Szerencsére négyen leszünk az útonállók ellen.

Az öröm pirosra festette II. Károly halvány arcát. Látta, hogy Athos lovait az oszlopos csarnok elé vezeti Grimaud, aki már útra készen jelent meg.

- Blaisois, ezt a levelet vidd el Bragelonne vicomte-nak. Akárki kérdi, mondd, hogy Párizsba mentem. Rád bízom a házat, Blaisois.

Blaisois meghajolt, megölelte Grimaud-t, és bezárta mögöttük a rácsos kaput.